Még néhány hete gondoltam valakinek hangosan végig azt, hogy mivel is ütöm el az időm úgy általában. A nem túl bonyolult válaszomból az derült ki, hogy van a munkára, van a B.-re fordított idő, van az egyéb kötelesség és én valahol a sor legvégén kullogok.
A ráébresztőnek szánt, De akkor hol is vagy te? kérdésre, csak azt tudtam válaszolni, hogy sehol, ami azért így nem igaz.
Ellenben levelezgetve M.-el és V.-vel az e heti beszámolót visszaolvasva igen csak B. felé billen a mérleg. Tegnap este persze, mikor a traumatológián várakoztunk, és egy kicsit (nagyon) aggódtam, és most sem gondolom, hogy kidobott idő lenne egyetlen perc is akár, amit vele vagyok. Ma a tegnapi miatt nem volt munka, nyilván. B.-vel szerencsére minden rendben.
A feltett kérdésre most azt a választ adnám, hogy amit teszek a munkában, B-.vel, az is én vagyok, az is egy részem. Nem ahhoz kell nagy fegyelem, hogy azokat a feladatokat elvégezzem, hanem ahhoz, hogy amikor végre van időm magamra, azt tényleg magamra és ne egyéb és valami társadalmilag hasznos dologra fordítsam. Hogy tudjak pihenni, és ne azt lássam egy szabad félórába, hogy alaposabban porszívózhatok, vagy utolérhetem magam egy pluszmunkában.
