Most azért tényleg az vagyok, hogy ha valakinek beteg a gyereke, akkor mit csinál a munkájával. Nálunk az van, hogy néhány kollégám fél éve a fejébe vette*, hogy kell az én helyem másnak. Ennek megfelelően viselkednek, szakmailag és emberileg, már ha lehet ezt emberi viselkedésnek nevezni. Eddig jól hárítottam, és sajnos nem támadtam, mert nem vagyok olyan. Pedig lehetett és most már látom kellett volna. Most új főnök van, harmincas szingli, olyan kikent-kifent bögyös maca. Múlt héten a 2 beteg nap alatt egy projektet csaptak le a kezemről, most megint betegség van, és nyilván nem várnak meg a melóval, még ha az olyan, hogy meg is várhatnának.

Annyira nem aggódom a meló miatt, csak bosszant a dolog, és tudom, hogy könnyebben sarkamra állhatnék, ha valaki más is felügyelne a csemetére néha. Mondjuk a ma délutáni 39,2 fokos lázas gyereket azért nem bíztam volna másra, az elmúlt 4 év alatt rajtam kívül más még nem csillapította a lázát, ilyen hőfoknál meg nem lehet tökölni. 

Az még lényegebb, hogy  a láz hamar elmúlt, bár éjjel megint lehet még. Meg az is jó hír, hogy  az én foghelyem már nem fáj annyira, a torkom is rendben.

*Például felháborítónak tartják, hogy ebben az országban gyerekkel táppénzre lehet menni, és nem a szabadság fogy.